2018 őszén a Szegedi Tudományegyetem Régészeti Tanszékének egy hallgatója, illetve egy doktorandája, Lovas Csenge és Lukács Nikoletta utazott Kínába a 2016-ban indult csereprogram keretein belül. Egy hónapos kintlétük alatt a Pekingi Egyetem tanszéki feltárásán vettek részt, majd a főbb nevezetességeket tekintették meg.

Kínai kaland

2018-ban Lukács Nikolettával mi lehettünk a szerencsések, akik részt vehettünk a pekingi egyetem ásatásán. Az őszi szemeszterben egy hónapot tölthettünk el e csodálatos és távoli kultúra ölelésében.

Három ujjlenyomatvétellel és 2 órával a landolás után, végre nagyot szippanthattunk a csípős, szürke pekingi szmogból. A taxi (amiről persze később kiderült, hogy nem az) egy koszos és cseppet sem bizalomgerjesztő utcában, dudálva törte magának az utat, majd befordult egy hatalmas kapun. Felhajtott az amerikai filmekből ismert beállóra a forgóajtó előtt, majd a sofőr kinyitotta az ajtót. Néhány perccel később már fáradtan roskadhattunk le a márványpadlós, kristálycsilláros hotelben az illatos, fényárban úszó szobánk arany ágytakarójára.

Ez hát Kína! Általában nem az álmok országa… De nekünk igen. A mélységek és magasságok hazája, minden értelemben. A selyem és a forró tea titokzatosan bódító bujasága, színes pagodákat rejtő mélyzöld erdők, havas sziklacsipkék szemet gyönyörködtető látványa együtt jár az 1,3 milliárdnyi ember termelte mocsokkal, bűzlő zsúfolt külvárosi utcákkal és atomkatasztrófa utáni hangulatot idéző széljárta szellemházakkal. Mégis minden kommunista valóság mögött ott van annak az ősi és eltiporhatatlan civilizációnak a szépsége és hatalma, ami előtt tisztelettel borul térdre az ember. Amely létrehozta a Nagy Falat, a talán legfantasztikusabb emberi kéz alkotta monstrumot (1. kép). Csak áll, mállik és törik, de mementója az öreg időnek, ami nem tudta belé vájni a vasfogát. Csin Si Huang-ti zöldellő sírhalma fölött is eltelt több mint 2000 év, de a hadsereg csak áll, rezzenéstelen agyag arccal őrzi a császár álmát, aki el akarta temetni magával a világot (2. kép).

A régészek Kánaánja ez. Ahogy bakancsban kiléptünk a lelőhely szürke talajára, ecsettel a kezünkben, hirtelen olyan romantika fogott el, mintha egy hollywoodi produkció vásznára léptünk volna. A lemenő nap fényében vörösen táncoltak a régészeti tábor lobogói és ha a szél elvitte a szmogot, hófödte hegycsúcsok kacsingattak a „falu” toronyházai mögül. A feltárás menete teljesen különbözött a hazaitól. Különbözött a leletanyag, a talaj, a szerszám, amivel megpróbáltuk lefejteni az évszázados rögöket egyetlen, féltve őrzött kerámiánkról (3. kép). Minden mozdulat újként hatott ebben a kontextusban és már sikernek könyveltük el, hogy a végére legalább a rétegeket és a foltokat nagyrészt felismertük. Rengeteg új dolgot tanultunk a talajminta vételtől a hurkapálcás sírbontásig és gyakorlott felszínhorolók lettünk (4. kép). Emberi kapcsolatokban és gasztronómiai élményekben sem volt hiány: találkoztunk Sissi és Kamarás Máté rajongó kínai lánnyal, akivel Gróf Andrássy Gyuláról beszélgethettünk egy tradicionális kínai Hot pot mellett és persze annyit teáztunk amennyi belénk fért (5. kép). Félhomályban, apró csészékből kortyolgathattunk különleges nedűket, miközben egy hölgy heves gesztikulálással mesélt nekünk a kínai tea történetéről egy fordítóprogram segítségével. Két hetet éltük Indiana Jones vadregényes életét az első császárok városa mellett, majd a kultúra feltérképezésének egy felszínesebb módjába fogtunk.

A vonat 300 km/órával siklott előre a pályán és mi 1600 km-t utaztunk be 2 hét alatt. Nagyon sok, és mégis olyan apró szelete az országnak. De sikerült talán megízlelnünk a selyemhernyó és skorpió ízén kívül a kínai vidék felejthetetlen zamatát is (6-7. kép). Peking gyönyörű (8-9. kép), de egy ország szíve mindig vidéken dobog. Az emberek is mások. Az arcuk nem kerek, fehér és puha, mint a pekingi panelekben. Éles, nap érlelte vonások közül csillognak az apró, vágott, fekete szemek. Kemény sorsuk a homlokukra van írva és a tenyerük érdessége megmutatja, milyen nehéz munkával hajtják az uralmuk alá a hegyet, ami a megélhetésük, mégis boldogok. Ez tényleg a periféria, a legdinamikusabban fejlődő ország hátra maradt uszálya a nagy sietségben. Majd ott van mellette a lüktető metropoliszok színes, piros lampionos belvárosa, a tiszta, turista-kompatibilis macskakövek feketéje, egy-egy történelmi negyed füstölő illatú útvesztője, a zajos muszlim piacok szín és íz orgiája, amitől megtelik a szem a száj a fül.

Nem valami sok az egy hónap kint, hogy az ember felfogja mindazt, amit lát. Mégis ha kicsit megérzi, nem lehet betelni vele. Csak futni lehet a lampionok alatt, ugrálni és mélyen magunkba szívni az élményt. Mert olyan felfoghatatlanul színes az Úristen festőpalettája, hogy egy pillantás kevés.

Szöveg: Lovas Csenge

Képek: Lovas Csenge, Lukács Nikoletta