A bánsági Fehértemplomban született Párducz Mihály Szegeden érettségizett, majd 1927 és 1932 között volt a szegedi régészeti tanszék hallgatója. Bár szakdolgozatának tárgya még a magyarországi paleolitikum volt, mentorai, Buday Árpád és Banner János az Alföld római kora felé irányították érdeklődését. Így született meg bölcsészdoktori disszertációja, amely A nagy magyar Alföld római kori leletei címen a Dolgozatokban jelent meg 1931-ben – ez lett a magyarországi szarmata kutatás szülésének éve. Párducz a későbbiekben is folytatta az alföldi császárkori barbaricum leleteinek módszeres felgyűjtését, ellátogatott a térség múzeumaiba, fotózta, leírta az anyagot. Az 1941-ben, 1944-ben és 1950-ben megjelent szarmata korpuszai ma, csaknem 100 évvel a kutatás megkezdése után is alapmunkák. Már diplomás régészként hosszú évekig volt a szegedi régészeti intézet meghatározó egyénisége: fizetéstelen, majd fizetett tanársegédként, később adjunktusként kutatott, oktatott, ápolta a tanszéki gyűjteményt, ásatásokat végzett Hódmezővásárhely környékén. A 2. világháború után Budapesten folytatta pályáját, a Nemzeti Múzeum, majd az akadémiai Régészeti Intézet munkatársaként. Időközben érdeklődése egy másik iráni nép, a szkíták felé is fordult, a szarmata kor kutatását bővítette a hun kor felé. Publikációival nemzetközi ismertséget és elismerést szerzett. Bár a szegedi régészeti tanszék történetében több törés megfigyelhető és nem beszélhetünk kontinuitásról, a hagyományok szívósan tovább élnek: a szarmata kor kutatása és oktatása a mai napig hangsúlyos szerepet kap a szegedi régészeti képzésben.